Alex, 25 éves, egy cégnél szoftvertesztelő munkát végez. Nemrég szakított párjával, aki 5 évvel fiatalabb nála. Kapcsolatuk a „se vele, se nélküle” kapcsolat volt. A különbség a többitől, hogy a két szerelmes kapcsolatának az útjába egy mentális betegség állt…
Kriszta 20 éves, az egyetemi éveit tölti, amelyek akár boldogok is lehetnének. Viszonylag könnyen tanul, a vizsgáit bukás nélkül teljesíti, tehát jól veszi az akadályokat. Szerető családban él, igaz, apukáját egy másik férfi „helyettesíti”, akit édesapjaként szeret. Testvéreivel is jó a kapcsolata. Alexszel pedig maga a földi mennyország! Minden kívánságát teljesíti, elhalmozza a szerelmével és szeretetével. Sokat kirándulnak. Rengeteg időt töltenek együtt, szinte együtt élnek, pedig külön lakásban laknak.
Boldogságukra „csupán” egy felhő vet árnyékot, de nagyon sötétet. Krisztának ugyanis vissza-visszatérő depressziója van, alapvetően édesapja miatt, aki gyakorlatilag eldobta a családját. Valahogy mindig sikerült kijönnie belőle segítség nélkül, de az utóbbi időben egyre rosszabb lett, és mindig akkor tört rá, amikor nagyon jól érezte magát. Ilyenkor mindig az lett a vége, hogy Kriszta szakított a barátjával. Alex eleinte nagyon megértően állt a helyzethez, rengeteget beszélgettek erről, sőt felajánlotta, hogy segít neki szakembert keresni.
Mindeközben Kriszta viselkedése egyre furcsább lett, ami Alexet egyre jobban kétségbe ejtette. Nagyon nehezen viselte, hogy minden gondoskodása ellenére elutasítóan viselkedik vele. A depresszió egy alkalommal akkor tört rá a lányra, amikor már a nyaralásukat is eltervezték. A szállás le volt foglalva, az útvonal meg volt tervezve. És a kocka el volt vetve.
Ugyanis Alex borzasztóan aggódott kedvese miatt. Napok óta nem evett és alig aludt. Éjjel-nappal azon járt az esze, hogy miért viselkedik vele ilyen érzéketlenül barátnője, és hogy tudná őt kihúzni a „gödörből”. Aztán nem bírta tovább, és felkeresett egy mentálhigiénés szakembert.
„Egy ideje töprengek már rajta. Nem bírom tovább. Ha nem szakítok vele, rámegy az egészségem. Már az is nagy kérdés volt, hogy elmenjek-e szakemberhez vagy ne.” – mondta a segítőnek. „Tulajdonképpen azért jöttem, mert nem tudom, mitévő legyek. Annyit próbálkoztam már, hogy megmentsem őt és a kapcsolatunkat is, hogy belefáradtam. Nem eszem, nem alszom, nincs már kedvem felkelni. Kimozdulni sem akarok már. Állandóan ideges vagyok, beszűkült a gondolkozásom. A gyomrom is összeszűkült. Biztos ledobtam 2-3 kilót magamról az elmúlt napokban. Csak ő jár a fejemben.”
„Feltűnt, hogy te előbb elmentél segítőhöz, mint a barátnőd.” – mondta észrevételét a segítő. „Hát persze, hiszen nem akarok rámenni erre a kapcsolatra.” – ez volt a beszélgetés fordulópontja.
Ugyanis a beszélgetés során rájött, hogy ő többet dolgozott ezen a kapcsolaton, mint a barátnője. És hogy az ő egészségi állapotán csak akkor lehetne javítani, ha ő is akarná. Márpedig nélküle nem megy. Alex nagyon nehéz döntést hozott, és annak tudatában tette ezt, hogy nagyon megterhelő lesz az elkövetkezendő néhány hét vagy akár egy hónap, de még mindig jobb, mintha időről időre térne vissza ez az őrlődés.
Van, hogy a saját érzéseink erdejétől nem látjuk a megoldást. Ilyenkor jön jól egy külső „szem”, aki tart egy tükröt, amelyben megláthatjuk a saját megoldásainkat.
És te? Meghoztad már a döntést?